8. fejezet

Szeptember 7. vasárnap

Reggel magamtól keltem, (komolyan, csoda, ha Patrikkal alszol egy szobában) és láttam, hogy Vani már teljes formában, felöltözve, mindenre készen reggelizik a kisasztalnál (Pillows „párnácskákat” evett).

-          Jó reggelt! – üdvözölt – Gyere enni! Hoztam nektek is müzlis tálat.

-          Jaj, köszi! Honnan szereztél ruhát?

-          Tegnap anyukád hozott át, amikor megbeszélte anyuval, hogy itt alszok.

-          Ó! Az jó. Hogyhogy még alszanak? – kérdeztem a fiúkra mutatva, mert már kb. 9 óra volt.

-          Este hallottam, hogy röhögtek, meg telóztak. Tuti vagy háromig fent voltak.

-          Áhááá! Sejthettem volna. – mosolyogtam rá Vanira, mire elröhögte magát.

-          Na, kérek „párnácskát”. Mogyis vagy csokis?

-          Mogyorókrémes. De anyukád átöntötte a maradék csokisat. Úgyhogy mindkettő. – nevetett fel.

-          Áááááááááááááhh… - ásított fel Rik. – Mizu?

-          Gyere kajálni! Szerintem Benit is keltsd fel.

-          Mint ti engem? Oké.

-          Bocsi. – suttogtam mosolyogva.

-          BENI!!! – ordította Patrik, mire Beni úgy felpattant, mint egy riadt kenguru.

Kicsit megrémült, de hozzá kell szoknia. Hát, az ébredés ilyenre sikerült.

Mindenki átvonult a lakásba átöltözni és szólni anyuéknak, hogy indulhat a nap. Vanival kiválasztottuk a ruhámat, végül a rövid, farmer sortom (ki kell használni a nyári időt, elvileg keddtől hidegebb lesz), a superman-es, ujjatlan pólóm (Patriktól kaptam, most karácsonyra, persze anyáék pénzéből) és a piros converse cipőm (azért „superrednek” is legyen párja J) mellett döntöttünk, magasra fogott hajjal. A fiúk is elkészültek, Benin Patrik ruhája volt, mert ő sem készült itt aludni. Asszem’ ő telefonon beszélt a szüleivel. Remélem szólt. Ameddig a fiúk lementek reggelizni, addig mi kimentünk a kertbe. Vani és én úgy döntöttünk, hogy újra beköltözünk az ötévesek világába és hintázni fogunk. Először Vani ült fel rá és én löktem. Mázlija, hogy nagyobb vagyok nála, mert ki tudta élvezni a hintázást. Mert amit ő csinált azt már (kb.) lehet repülésnek is nevezni. Poénból kiugráltunk a hintából és az nyert, aki messzebb ugrott. Mivel Vani sportos lány, de azért kisebb nálam, 9-6-ra nyertem. 

Ezek után Patrikék is kijöttek, és beszálltak a játékba. Nem sokkal ezután egy számunkra ismeretlen kutyaugatás hallatszott, ami felverte az összes többi kutyát az utcában. Egy pillanat alatt kutyaóllá alakult a környék. Hirtelen megszólalt a csengő. Először azt hittem, hogy valami postás, vagy ilyenek. Hát nagyot tévedtem. A teraszajtón át Máté közeledett felénk, mire dermedten néztünk egymás szemébe, mindketten amolyan „te meg mit keresel itt?” stílusban. Ezt a szép pillanatot egy kutya szakította meg, ami éppen engem tepert a földre, méghozzá nyalogatva. Amúgy nagyon aranyos, szürkés kutyus, fehér „foltokkal”. Nem találom a jó szót. Na, mindegy.

-          Jaj, bocs! Bonnie! Gyere ide! – szólt hozzám, majd a kutyához.

-          Bonnie-nak hívják? Szép név. – mondtam meg sem várva a magától értetődő választ. – Nagyon aranyos. – mosolyogtam rá.

-          Kösz. – mosolygott vissza.

-           Amúgy, te mit keresel itt? – tettem fel a kérdést, amit a beszélgetés elejére szántam volna.

-          Én? Te mit keresel itt?

-          Én? Én itt lakom. – mondtam, miközben a döbbenet már az arcomra is kiült.

-          Ó! Akkor bocs. Én az öcsémért jöttem. – hogy ez nekem eddig, hogy nem esett le?!

-          Oh, télleg’! Nem, én kérek bocsánatot. Tudnom kellett volna, hogy Beniért jössz. Mondta, hogy a bátyja vagy. – és ezt így folytattuk egészen addig, amíg Máté magához nem húzott és csitított el. Aranyos. 

-          Szerelem a levegőben. - törte meg a kínos csendet Patrik.

-          Hagyjál már! – löktem meg a vállát finoman.

-   Szerelem a levegőben. - törte meg a kínos csendet Patrik.

- Hagyjál már! – löktem meg a vállát finoman, és ránéztem Mátéra, hogy ő hogy reagál Patrik beszólására. Izgultam. Nagyon. Belenéztem a sötétbarna szemébe, amiben rögtön elmerültem. Elsüllyedtem és tudtam, hogy innen már nincs kiút. Szeretem. Rádöbbentem, hogy hihetetlenül szeretem és érte kell az elkövetkezendő napokban „harcolnom”. Nem értettem, és még most sem értem, hogy mi ez a szeretet. Nem tudom, hogy mi ez, de tetszik, mert találtam egy csodálatos fiút. A szempár, amiben mélyre süllyedtem, azt sugallta: „Egymásé vagyunk! Örökre!”. És fogalmam sincs, hogy ezt pontosan, hogy érti a szempár, de ezer százalék, hogy ez lesz. Valamiért úgy éreztem, hogy Ő az enyém lesz örökre. Nem tudom, hogy milyen módon. Akár, mint FIÚ, akár, mint testvér. De az már biztos, hogy engem nem szakíthat el tőle semmi, és senki. Érzem. Pár perc néma álldogálás után hirtelen megszólalt Máté:

 - Roni, megmutatnád a mosdót?

- Persze, gyere. – és elindultunk föl, az udvaron. – Amúgy a WC-nk Petra. Ismerkedjetek, csak! - poénkodtam, mire Máté elröhögte magát, és megállt.

 - Kösz, de nekem már más tetszik. Amúgy mért pont Petra? – kérdezte, gyönyörű (woww *-*) mosolyra húzva a száját. Amolyan „ha féloldalasan felhúzva a számat mosolygok, elképesztően helyes vagyok” stílusban.

- Csak úgy… ez jutott eszembe. – mosolyogtam vissza rá.

- Héj! Jó fej vagy! Hogyhogy rosszban vagy Annával?

- Lányos dolgok… ne is kérdezd!

- Jó. Igazából nem a mosdót keresem. Négyszemközt akartam veled beszélni valamiről.

- Igen? És miről? Várj! – torpantam meg hirtelen, felfogva, amit az előbb mondott. – Azt mondtad: jó fej vagyok?!

- Igen. De nem ez a lényeg! Emlékszel, amikor fejbetalált tesiórán?

- Bárcsak ne emlékeznék!

- Értem… Az orvosiban valamit akartál mondani nekem. De nem mondtad el. Mi volt az?

- Semmi! – vágtam rá egyből. Igazából tudtam miről beszél. Azt hittem az álomra, hogy igaz… nagyon gáz volt!! Azt hittem, hogy már elfelejtette. Úgy látszik nem.

- Figyelj Roni. Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz, ugye? – nézett mélyen a szemembe miközben megfogta a kezeimet…

Én egy ideig csak hallgattam, aztán végre meg tudtam szólalni. Egy szót csupán, de az is valami.

- I-igen. Tudom.

- Akkor miért nem mondod el?

- Mert… mert ezt bárkinek elmondhatom csak neked nem! – próbáltam értelmes választ adni a kérdésre.

- Remek! Úgy látom jól állunk. Oké, hogy vannak titkaid. Még. De én azt szeretném, hogy ne legyenek egymás előtt titkaink! De, hogy csak nekem nem lehet megtudnom az már fáj! És ennek vannak okai!

- Jó! Ha annyira akarod! Azt álmodtam az orvosiban, hogy szeretsz! És én is szeretlek! Ennyi. Tessék, most már tudod. – és itt már nem bírtam tovább, sírva rohantam be a házba, ott be a konyhába és felpakoltam a maradék fagyit, amivel egyenesen a kuckóba rohantam. Sírva, szipogva, olyat érezve, amit még soha. Szerelmet. Az udvaron észrevettek Patrikék, de nem jöttek utánam (szerencsére), látva, hogy ők ezen nem tudnak segíteni. De Máté utánam jött. Fel, a faházba. Én meg csak rohantam fel. Becsuktam az ajtót, belevetettem magam a nyugisarokba és bőgtem. Hallottam, ahogy a következő pillanatban valaki kinyitja az ajtót és mellém guggol. A hátamra teszi a kezét és megsimogat. Én hátrafordulok kisírt szemekkel. Látom, hogy az a valaki Máté. Letérdelek elé, és ő is így tesz. Átfogja a derekam. Átfogom a vállát. Közelebb hajol hozzám és ezt suttogja:

- Nem csak álmodtad.

A következő pillanatban olyan történt, amiről csak álmodni sem mertem. (Na, jó, mertem, de csak önkívületi állapotban!) Megcsókolt. ♥ Ez volt az első.

Vélemény: I feel wonderful! And I’m full of love. ♥

Nézzetek be a facebook oldalunkra is: ∞Roni naplójaღ †