10. fejezet

Szeptember 9. kedd

Nos. Ma reggel Patrikra keltem, amint rám ugrik. Irtó jó érzés volt, de tényleg. A suliban minden oké volt, médián (favourite! :D) megnéztük a Demóna első felét (a tanárunk protekciós, de így is csak angolul ment, mert még sokára jelenik meg). 

Amúgy egy film 3 órát vesz igénybe:

1. óra: film első fele

2. óra: film második fele

3. óra: film elemzése

És ez megy mindig. Amúgy tök jó szerintem, én szeretem.

Otthon jött a feketeleves. Ráírtam Mátéra facebookon.

-          szia megmondtad mar? en nem merem…

-          csovi ja.

-          mit mondtak??

-          idezem: „jolvan mate, orulok h talaltal magadnak vkit”

-          ahha ok. akk mar csak en vok hatra.

-          ja

-          oke akk megyek es majd hnap elmondom mi volt szia

-          ok szia hajra!!

-          koszi <3

Lementem a nappaliba, kiküldtem apát és Patrikot, csak anyát akarom beavatni.

-          Anya, beszélhetünk?

-          Persze kislányom, miről?

-          Hát, tudod… mondtam, hogy van 2 helyes fiú is az osztályban.

-          Igen? Mi történt, Roni? Kezdek megijedni.

-          Ne! Nincs semmi baj. Csak Mátéval, aki itt volt Beniért.

-          Vele baj van?! Mi?

-          Nem, nincs! Anya! Elmondhatom?

-          Igen, bocs. Na?

-          Vele, úgy látszik, hogy komolyra fordultak a dolgok, aminek nagyon örülök, szóval én sem vagyok közönbös számára. – hadartam. – Érted?

-          Ööö… Igen, azt hiszem. Szerelmesek vagytok egymásba.

-          Igen. És, tudod… együtt vagyunk. Vagy hogy mondják ezt.

-          Ó! Értem. Örülök, hogy beilleszkedtél. Csak féltelek.

-          Mitől?

-          A csalódástól.

-          Sejtem milyen az. Az általános egyik fele arról szólt. Nekem. – szomorodtam el.

-          Tudom, kicsim. – simította meg a karom, majd átölelt. – Nem lesz itt semmi baj.

-          Remélem.

Ennyi volt, amitől végig féltem. Csak ennyi. Jó, hogy túl vagyok rajta.

Vélemény: Megkönnyebbültem. 

Nézzetek be a facebook oldalunkra is: ∞Roni naplójaღ †

9. fejezet

Szeptember 8. hétfő

Ma reggel csodálatosan ébredtem. Mivel tegnap hajat mostam, elhatároztam, hogy

begöndörítem a hajam. Este elég hülyén néztem ki, amit abból is gondolok, hogy

Patrik majdnem hátraesett (sikítás közben…) a látványtól. Hogy is mondjam…

hirtelen ütköztünk egymásba. Nem nagyon számított rám. 

Amikor kész lettem a hajammal, amiből kiszedtem azokat a cuccokat, az óra még

csak (kb.) háromnegyed hatot mutatott. Most már nem ijedhet meg Rik sem! 

Ma 

már kicsit hűvösebb volt az idő, ezért felvettem a kedvenc fehér pulcsimat (csak nem

fogok sárban fetrengeni…), egy hosszú, világos farmert és egy fekete sportcipőt.

Miután elkészültem mindennel, felkaptam a kajámat és az öcsémet, aztán

elindultunk. Az út felénél odaszaladt hozzánk egy kutya, nagyon aranyos, fehér-

barna szőrű.

Utána egy srác. Aki történetesen Dani volt.

-          Oh, sziasztok. Bocs a kutyáért.

-          Szia. Semmi baj. Nagyon aranyos. Hogy hívják? – mosolyogtam rá.

-          Helló. – szólt Parik is.

-          Dusty.

-          Jó név. Mit is jelent? – kérdeztem, miközben fél szemmel láttam, ahogy Rik már bealszik a beszélgetésen.

-          Nem a világ legaranyosabb kutyája.

-          Dehogynem! – „dögönyöztem” meg a cukkert.

-          Ezt jelenti a neve. – világosított fel Dani.

-          Ja, igen, tudom… - pirultam el.

-          Látom szereted a kutyákat.

-          Aha. Miért?

-          Van kedved délután megsétáltatni Dusty-t?

-          Persze, hogyne, köszi. – ekkor már Patrik eléggé fusztrálóan kezdett fürkészni minket, úgyhogy elindultunk.

Együtt érkeztünk meg a suliba, ahol Dani ezzel a mondattal elment:

-          Akkor majd hívj, hogy hol találkozzunk.

Csak éppen a számát nem adta meg… na mindegy.

Egy k***a nagy baj volt csupán. Anna ott ült az egyik padon. És ebből a távolságból szinte 100% hogy hallotta, amit Dani mondott nekem. És a baj csak annyi, hogy félreérthette. Bár nem csinált vagy mondott semmi erre utalót. Csak odament Danihoz és tudatta az egész sulival, hogy milyen kapcsolat van köztük… És erre Dani rátett még egy lapáttal. (Komolyan már! Ez egy film?!) Felkapta és megpörgette. Hűűű… Hát nekem ez egy agysejtölő művelet volt, úgyhogy bementem a terembe.

-          Na találd ki, ki vagyok! – fogta be a szememet egy kéz…

-          A hangodból ítélve Spongyabob.

-          Talált. – mosolygott rám Máté, levéve a kezeit a szemeimről.

-          Figyelj, Máté. Beszéljük meg a tegnapit. – eveztem komolyabb vizekre.

-          Oké. Hivatalos?

-          Hivatalos.

-          Nyilvános?

-          Nem. Maradjon köztünk. És hidd el, hogy nem azért mert szégyellnélek.

-          Tudom. Szerintem is. Délután ráérsz?

-          Ööö… lehet… - füllentettem. Már az első nap! Én nagyon hülye vagyok, komolyan! Kezdődő kapcsolat és én máris kavarok! Miért??

-          Oké. Akkor… hogy legyen?

-          Mondjuk… estefelé?

-          Jó. Nálam?

-          Nálad. – mosolyogtam rá. – Köbö ötkor jó lesz?

-          Aha. És mit fogunk csinálni? Film?

-          Film.

-          Oké. Kaja, pia lesz. Film is. DVD vagy akár gépen is nézhetünk valamit. Utána feltaláljuk magunkat. A szobámban tuti visszacsöppensz az 5 évesek világába. 

-          Túlságosan jól ismersz. Pedig alig beszéltünk.

-          Én minden kis titkodat ismerem! Muhahahaa!

-          Aha, persze… Muhahaha! – röhögtünk egymás képébe. Páran furán néztek ránk. Nem is véletlenül…  

Ekkor bejöttek a csajok és odamentem hozzájuk.

-          Szia Roni, milyen volt a hétvégéd? – kérdezte Domi.

-          Köszi, jó. Nagyon jó… És nektek?

-          Szintén. – hangzott az egyhangú válasz.

Miután megvitattuk ezt a roppant fontos témát, másra váltottunk. Az órára.

Becsengettek rajzra. Mivel lehet róla késni (Aliz jó fej tanár…), csak lazán elindultunk a

rajzterem felé. Minden sima, uncsi, átlagos sulis nap volt, a kémia utáni szünetig. Miután

Hege kiment, Dani és a többi fiú segítségével elvitték a kémiacuccokat a szertárba, én

pedig a szekrényemhez mentem az angolcuccomért. Amint kinyitottam az ajtaját, egy

cetli esett ki belőle, amin ez állt:

„Akkor ha van kedved, hívj! ;) Ez a számom: (És egy telószám, de nincs kedvem bemásolni)

-          Dani”

Miután elolvastam, megfordultam. Dani jött velem szembe, gondolom vissza a szertárból.

De nem a terembe ment, hanem egyenesen hozzám.

-          Ezek szerint még áll az ajánlat. – mosolyogtam rá kedvesen.

-          Természetesen. És el is fogadod a meghívást? – kacsintott rám a csillogó szemeivel.

-          Naná, hogy! – röhögtem fel.

Délután a megbeszéltek szerint Danival indultam haza, de előtte elmentem WC-re, hogy Máténak ne legyen feltűnő a Danis dolog.  A nap végén meg fogom neki mondani, hogy Danival voltam. Már csak azért is, hogy majd ne én legyek a megbízhatatlan hazudozó. Én sem szeretem, ha titkolóznak előttem. És szeretem Mátét. Nem akarok veszekedést. Igaz, hogy Danit is mérhetetlenül szeretem, de őt máshogy, mint Mátét.

A kutyasétáltatás nagyon jó volt! Totál jól éreztem magam Danival.

-          Indulhatunk?  - kérdezte, mikor kijöttem a klotyóról. (Máté szerencsére már elment.)

-          Persze. Menjünk. Hogy vagy? – tettem fel egy „kínos csend megtörésére alkalmas” kérdést.

-          Kösz, jól. Amúgy… nagyon… szimpatikus… jó fejnek nézel ki. Dumáljunk már, alig beszéltünk.

-          Ööö… köszi, te is szimpi vagy. Mesélj magadról! - kértem.

-          Hát, oké. – már azt sem tudom, hogy miket mondott, mert szinte mindent megtudtam róla. És egyre szimpibb. ♥

Nagyon jó volt vele, hihetetlen. Olyan természetes mellette, én is természetesen viselkedek vele, ő is velem. De mégis szorongok… izgulok a közelében. Amúgy Dusty egy nagyon aranyos kutya. És okos is. Jóban lettünk. Csomó trükköt tud. Hihetetlenül jól éreztem magam! Fagyiztunk, játszottunk a kutyával, egymással is jól elvoltunk… ♥ Gyorsan hazarohantam, és kicsit összekaptam magam. Kicsit cukkoltam Patrikot és már meg is érkezett Máté.

-          Szia Roni!

-          Máté! Szia! Gyere ide, ölelj meg!

-          Oké, de először… – megcsókolt. Újra. Nagyon jó volt. ♥ Szeretem. Elindultunk hozzájuk. Végig kézen fogva mentünk, olyan romantikus volt. És persze sokat röhögtünk.

Máté anyukája nagyon kedves volt. Az egész családja. És nekik is van egy kutyájuk, csak lány és Bonnie a neve. Aranyos. Máté szobája tetszik, olyan ideális. De a filmnézés előtt még valamit meg akartam vele beszélni.

-          Máté, figyelj. Valamit szeretnék veled megbeszélni a film előtt.

-          Igen, Roni? Mit szeretnél?

-          Szóval, tudom, azt beszéltük, hogy titokban tartjuk a kapcsolatunkat, de már szerintem el kellene mondanunk. Csak a családnak és a barátoknak.

-          Örülök. Én is úgy gondolom, hogyha tényleg szeretjük egymást és ezt komolyan gondoljuk, gyerekesség titokban tartani. Nem kell nagydobra verni, de el kéne mondani.

-          Jaj, nem is tudod, hogy menyire megkönnyebbültem! Annyira izgultam, hogy hülyeségnek tartod…

-          Dehogyis! Annak mondod el, akinek szeretnéd.

-          Ahogy te is! – mosolyogtam rá. – Várj! Te, hogy gondolod a facebook-státuszt?

-          Hát nem árasztanám el a faladat minden nap „jajdeimádlakmilliópuszi” kiírásokkal…

-          Azt én sem! – röhögtem el magam.

-          Akkor „kapcsolatban”-ra állítjuk, de nem irogatunk. Előtte meg a barátok és a család tudja meg. Ugye?

-          Igen.

-          Oké. De hogy mondjam el anyáéknak? Ez olyan kényes téma… - kezdtem aggódni. – nem tudom, hogyan reagálnának rá…

-          Figyelj, én sem tudom. Lesz, ahogy lennie kell.

-          Neked könnyebb! A fiúknál örülnek, ha van barátnőjük, de a lányoknál meg máshogy van. Asszem’. – szomorodtam el.

-          Nyugi. Semmi baj nem lesz. Elmondod, ők meg megértik, hogy rád talált a szerelem és örülni fognak, hogy boldog vagy a költözés ellenére. És szereztél új barátokat.

-          Biztos?

-          Biztos.

-          Oké. Bízom benned. – mosolyogtam rá. – Ne nézzünk filmet! Csináljunk mást, élvezzük a jó időt! – lelkesültem fel hirtelen, annyira hogy felpattantam és húzni kezdtem Mátét.

-          Jó, jó, oké! Na, engedj el! Mit csináljunk? – mosolygott rám azokkal a gyönyörű szemeivel. Megpersze a szájával, de ez mellékes… - Van medencénk…

-          Medence! Tökéletes! – vágtam a szavába.

-          De nem is hoztál fürdőruhát.

-          Beáldozom a mostani ruhámat nem nagyon zavar. Élni kell! Gyere!

-          Hát, ha akarod nekem oké. – és röhögve rohantunk le.

Nagyon jól éreztem magam! Napoztunk egy 2 percet, és már jött is ki Máté családja, hogy mennek el. Szuper! A kutya is mérhetetlenül cuki, jól összehaverkodtunk. :D Máté csak úgy belelógatta a lábát, én meg le a cipő, zokni és beugrottam egy szép „örömugrásfélével” a vízbe.

-          Hé! Ez direkt volt? Gyere, segítek kijönni. – nyújtotta a kezét.

-          Igazából… oké, segíts. – direkt volt, de legalább ő kérte. Muhahahaa!!

Megfogtam a kezét és rántottam rajta egy nagyot. Pofával esett a vízbe. :D Ördög vagyok. xD

-          Roniii! – ordított, miközben tátott szájjal „repült” a medence vize felé.

És placcs! Hehehe. Jó vagyok. Mármint rossz. Na mindegy. Amikor feljött a víz alól, először amolyan „én most megöllek” tekintettel nézett rám, aztán meg elröhögte magát. Hát, nem is írnék többet, elvoltunk. 

Vélemény: jó nap. Nagyon jó. ♥ *elég sokan meg is dicsérték a hajam *

Nézzetek be a facebook oldalunkra is: ∞Roni naplójaღ †

8. fejezet

Szeptember 7. vasárnap

Reggel magamtól keltem, (komolyan, csoda, ha Patrikkal alszol egy szobában) és láttam, hogy Vani már teljes formában, felöltözve, mindenre készen reggelizik a kisasztalnál (Pillows „párnácskákat” evett).

-          Jó reggelt! – üdvözölt – Gyere enni! Hoztam nektek is müzlis tálat.

-          Jaj, köszi! Honnan szereztél ruhát?

-          Tegnap anyukád hozott át, amikor megbeszélte anyuval, hogy itt alszok.

-          Ó! Az jó. Hogyhogy még alszanak? – kérdeztem a fiúkra mutatva, mert már kb. 9 óra volt.

-          Este hallottam, hogy röhögtek, meg telóztak. Tuti vagy háromig fent voltak.

-          Áhááá! Sejthettem volna. – mosolyogtam rá Vanira, mire elröhögte magát.

-          Na, kérek „párnácskát”. Mogyis vagy csokis?

-          Mogyorókrémes. De anyukád átöntötte a maradék csokisat. Úgyhogy mindkettő. – nevetett fel.

-          Áááááááááááááhh… - ásított fel Rik. – Mizu?

-          Gyere kajálni! Szerintem Benit is keltsd fel.

-          Mint ti engem? Oké.

-          Bocsi. – suttogtam mosolyogva.

-          BENI!!! – ordította Patrik, mire Beni úgy felpattant, mint egy riadt kenguru.

Kicsit megrémült, de hozzá kell szoknia. Hát, az ébredés ilyenre sikerült.

Mindenki átvonult a lakásba átöltözni és szólni anyuéknak, hogy indulhat a nap. Vanival kiválasztottuk a ruhámat, végül a rövid, farmer sortom (ki kell használni a nyári időt, elvileg keddtől hidegebb lesz), a superman-es, ujjatlan pólóm (Patriktól kaptam, most karácsonyra, persze anyáék pénzéből) és a piros converse cipőm (azért „superrednek” is legyen párja J) mellett döntöttünk, magasra fogott hajjal. A fiúk is elkészültek, Benin Patrik ruhája volt, mert ő sem készült itt aludni. Asszem’ ő telefonon beszélt a szüleivel. Remélem szólt. Ameddig a fiúk lementek reggelizni, addig mi kimentünk a kertbe. Vani és én úgy döntöttünk, hogy újra beköltözünk az ötévesek világába és hintázni fogunk. Először Vani ült fel rá és én löktem. Mázlija, hogy nagyobb vagyok nála, mert ki tudta élvezni a hintázást. Mert amit ő csinált azt már (kb.) lehet repülésnek is nevezni. Poénból kiugráltunk a hintából és az nyert, aki messzebb ugrott. Mivel Vani sportos lány, de azért kisebb nálam, 9-6-ra nyertem. 

Ezek után Patrikék is kijöttek, és beszálltak a játékba. Nem sokkal ezután egy számunkra ismeretlen kutyaugatás hallatszott, ami felverte az összes többi kutyát az utcában. Egy pillanat alatt kutyaóllá alakult a környék. Hirtelen megszólalt a csengő. Először azt hittem, hogy valami postás, vagy ilyenek. Hát nagyot tévedtem. A teraszajtón át Máté közeledett felénk, mire dermedten néztünk egymás szemébe, mindketten amolyan „te meg mit keresel itt?” stílusban. Ezt a szép pillanatot egy kutya szakította meg, ami éppen engem tepert a földre, méghozzá nyalogatva. Amúgy nagyon aranyos, szürkés kutyus, fehér „foltokkal”. Nem találom a jó szót. Na, mindegy.

-          Jaj, bocs! Bonnie! Gyere ide! – szólt hozzám, majd a kutyához.

-          Bonnie-nak hívják? Szép név. – mondtam meg sem várva a magától értetődő választ. – Nagyon aranyos. – mosolyogtam rá.

-          Kösz. – mosolygott vissza.

-           Amúgy, te mit keresel itt? – tettem fel a kérdést, amit a beszélgetés elejére szántam volna.

-          Én? Te mit keresel itt?

-          Én? Én itt lakom. – mondtam, miközben a döbbenet már az arcomra is kiült.

-          Ó! Akkor bocs. Én az öcsémért jöttem. – hogy ez nekem eddig, hogy nem esett le?!

-          Oh, télleg’! Nem, én kérek bocsánatot. Tudnom kellett volna, hogy Beniért jössz. Mondta, hogy a bátyja vagy. – és ezt így folytattuk egészen addig, amíg Máté magához nem húzott és csitított el. Aranyos. 

-          Szerelem a levegőben. - törte meg a kínos csendet Patrik.

-          Hagyjál már! – löktem meg a vállát finoman.

-   Szerelem a levegőben. - törte meg a kínos csendet Patrik.

- Hagyjál már! – löktem meg a vállát finoman, és ránéztem Mátéra, hogy ő hogy reagál Patrik beszólására. Izgultam. Nagyon. Belenéztem a sötétbarna szemébe, amiben rögtön elmerültem. Elsüllyedtem és tudtam, hogy innen már nincs kiút. Szeretem. Rádöbbentem, hogy hihetetlenül szeretem és érte kell az elkövetkezendő napokban „harcolnom”. Nem értettem, és még most sem értem, hogy mi ez a szeretet. Nem tudom, hogy mi ez, de tetszik, mert találtam egy csodálatos fiút. A szempár, amiben mélyre süllyedtem, azt sugallta: „Egymásé vagyunk! Örökre!”. És fogalmam sincs, hogy ezt pontosan, hogy érti a szempár, de ezer százalék, hogy ez lesz. Valamiért úgy éreztem, hogy Ő az enyém lesz örökre. Nem tudom, hogy milyen módon. Akár, mint FIÚ, akár, mint testvér. De az már biztos, hogy engem nem szakíthat el tőle semmi, és senki. Érzem. Pár perc néma álldogálás után hirtelen megszólalt Máté:

 - Roni, megmutatnád a mosdót?

- Persze, gyere. – és elindultunk föl, az udvaron. – Amúgy a WC-nk Petra. Ismerkedjetek, csak! - poénkodtam, mire Máté elröhögte magát, és megállt.

 - Kösz, de nekem már más tetszik. Amúgy mért pont Petra? – kérdezte, gyönyörű (woww *-*) mosolyra húzva a száját. Amolyan „ha féloldalasan felhúzva a számat mosolygok, elképesztően helyes vagyok” stílusban.

- Csak úgy… ez jutott eszembe. – mosolyogtam vissza rá.

- Héj! Jó fej vagy! Hogyhogy rosszban vagy Annával?

- Lányos dolgok… ne is kérdezd!

- Jó. Igazából nem a mosdót keresem. Négyszemközt akartam veled beszélni valamiről.

- Igen? És miről? Várj! – torpantam meg hirtelen, felfogva, amit az előbb mondott. – Azt mondtad: jó fej vagyok?!

- Igen. De nem ez a lényeg! Emlékszel, amikor fejbetalált tesiórán?

- Bárcsak ne emlékeznék!

- Értem… Az orvosiban valamit akartál mondani nekem. De nem mondtad el. Mi volt az?

- Semmi! – vágtam rá egyből. Igazából tudtam miről beszél. Azt hittem az álomra, hogy igaz… nagyon gáz volt!! Azt hittem, hogy már elfelejtette. Úgy látszik nem.

- Figyelj Roni. Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz, ugye? – nézett mélyen a szemembe miközben megfogta a kezeimet…

Én egy ideig csak hallgattam, aztán végre meg tudtam szólalni. Egy szót csupán, de az is valami.

- I-igen. Tudom.

- Akkor miért nem mondod el?

- Mert… mert ezt bárkinek elmondhatom csak neked nem! – próbáltam értelmes választ adni a kérdésre.

- Remek! Úgy látom jól állunk. Oké, hogy vannak titkaid. Még. De én azt szeretném, hogy ne legyenek egymás előtt titkaink! De, hogy csak nekem nem lehet megtudnom az már fáj! És ennek vannak okai!

- Jó! Ha annyira akarod! Azt álmodtam az orvosiban, hogy szeretsz! És én is szeretlek! Ennyi. Tessék, most már tudod. – és itt már nem bírtam tovább, sírva rohantam be a házba, ott be a konyhába és felpakoltam a maradék fagyit, amivel egyenesen a kuckóba rohantam. Sírva, szipogva, olyat érezve, amit még soha. Szerelmet. Az udvaron észrevettek Patrikék, de nem jöttek utánam (szerencsére), látva, hogy ők ezen nem tudnak segíteni. De Máté utánam jött. Fel, a faházba. Én meg csak rohantam fel. Becsuktam az ajtót, belevetettem magam a nyugisarokba és bőgtem. Hallottam, ahogy a következő pillanatban valaki kinyitja az ajtót és mellém guggol. A hátamra teszi a kezét és megsimogat. Én hátrafordulok kisírt szemekkel. Látom, hogy az a valaki Máté. Letérdelek elé, és ő is így tesz. Átfogja a derekam. Átfogom a vállát. Közelebb hajol hozzám és ezt suttogja:

- Nem csak álmodtad.

A következő pillanatban olyan történt, amiről csak álmodni sem mertem. (Na, jó, mertem, de csak önkívületi állapotban!) Megcsókolt. ♥ Ez volt az első.

Vélemény: I feel wonderful! And I’m full of love. ♥

Nézzetek be a facebook oldalunkra is: ∞Roni naplójaღ †